Többen (egyen) szóltak Apának, hogy nem ír rólam semmit mostanában. Apa most szólt nekem, hogy bocsánat, és gyorsan pótolja is hanyagságát. No azért, a végén még kénytelen leszek gyógyító célzattal vállonharapni, abban nagy vagyok! :-)
Naszóval: a múlt hét óta megüresedett az emeletre vezető lépcső alja (előtte valami nagy masina volt ott, Anya szerint "szárítógép", hangos és forró, de jól lehetett tekergetni minden gombját, és ha ügyes voltam, lámpát is gyújtott, sőt, néha valami forgó-tekergő izé is volt benne). Most nagynagy hely van alatta, tettek be nekem szivacsokat, kisplédet, párnákat, úgyhogy most amikor csak tehetem, ott bunkerozok. Csak az a baj, hogy mostanra mindenki odaszokott, Anya, Apa és Vivi is elfoglalja a helyemet, alig férek oda, pedig az az enyém! :-(
Egyebek között elmondhatom még, hogy szüleimet sírba kergetem a rapszodikus táplálkozásommal, néha befalok bármit, amit adnak, néha meg csak csipegetek, viszont ilyenkor cserébe remekül tudom kiadni a pofazacsiban összegyűjtött többkanálnyi spenótot vagy más dekoratív cumót. Anya persze ennek nagyon örül, úgy, mint a reklámban, hogy "végre összerondította az én szememfénye a ruháját, végre megint moshatok, már alig vártam!". Na jó, talán nem annyira, "van, akinek nem lehet a kedvére tenni..."
Ja, talán már nem nagy dolog, de rengeteg fogam van, talán még a szemfogakat várom, aztán teljes lesz az arzenál, lehet marcangolni a többieket (na jó, Zoét nem fogom, mert ő kicsi, büdös és szőrös, és bár galamblelkű, de tutira visszaharapna!).
Egyelőre ennyi jut eszembe, ha történik valami, majd írok, ne féljetek!
