Ákoska blogja

Az új blog címe (katt az alábbira) :

http://akomka.blogspot.com

Szüleimet végre rávettem, hogy látogassunk el kedvenc nagynénémékhez (hú de nehéz szó!). Ők Veresegyházon laknak, naaagy-nagy kertes házban, és van egy nyuluk is. Meglepő, hogy nyúlról írok, amikor azelőtt sohasem láttam ilyet, de most mindent bepótoltam.

Ez a nyúl nevű szőrcsimbók valami nagyon gyors állat, jó két órát kergettem kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de egyszer sem sikerült elkapnom, pedig igyekeztem ám, de nagyon. Kergetőzés közben minden egyes általa állított (ásott) gödörcsapdába beleléptem, de a végén kiszúrtam vele: nekiláttam tervszerűen mindbe szándékosan belelépni, mélységmérés és átmérőszámítás után kivétel nélkül mindet képes voltam elkerülni.

Volt ott még két kutya, egy naagy lapospofájú (azt mondták, boxer, de nem láttam verekedni) meg egy kicsi, kilógó nyelvű (valami palotapacsni), na ők aztán a jó fejek. A kicsi az egyfolytában ugatott engem, aztán meg szagolgatott, aztán már azt sem, hanem odament a Nagyihoz, és ott aludt mellette. A nagykutya az nagyon nagy volt. Amikor felém jött, egy kicsit megilletődtem, de szerencsére valamiért jól megijedt tőlem, mert nem jött közelebb, csak szagolgatott. Utána már bátran adtam csapit a fenekére, jól megugrott, de úgy kell neki, minek olyan nagy?

Aztán amikor hazaértünk, már sötét volt, de azért egy puccos fenekű szaladgálást levágtunk Apával a lakásban (csak én voltam puccos, Apa nem akart kötélnek állni). Utána Anya odatette a talpamat Apáéhoz, és valami olyamit mondott, hogy "nézd, a fiad talpa már a tiédnek a fele, egykét év, és elhagy téged!" Erre én nagyon büszke lettem, mert hát ugye nem minden kisfiú képes ekkora teljesítményre ennyi idősen...

Most már elmegyek alukálni, mert ez a nyúlállat nagyon kifárasztott, itthon két nap alatt sem szaladgálok ennyit, mint ez után. Jóéccakát minden kedves olvasómnak, olvassatok legközelebb is!

Kezdem kitanulni a turpisságot, remekül megy már a hízelgés.

Tudnotok kell, hogy istenadta tehetségem van a fejhangú visításhoz, persze csak akkor, ha valamit el akarok érni, vagy ha ráérek. Őseim már régóta csak nagyon keveset reagálnak az ilyen akciókra, ma sem értem el sokat, Anyácskám fülibotját se mozdította, csak nézett. Amikor könnyeimen keresztül ezt észrevettem, először picit elmosolyodtam, majd alattomos módszerrel rengeteg puszit nyomtam az arcára, hogy kicsit enyhítsem a rosszallását. Bejött!!! Nem tud rám haragudni, ez már biztos!

Éljen-éljen-éljen!

... járkálok már két napja, mivel ezt is megtanultam, olyan szigorú vasvillatekintetem lett egyik napról a másikra, hogy a csendőr is megirígyelhetné a Bakterházból. Most mindenkinek megmutogatom, milyen szigorú is vagyok én valójában. Az összhatást csak az rontja némileg, hogy eközben látszik a számon, hogy mindjárt vigyorogni fogok.

Cserébe viszont remekül megy a dolgok értékelése, jó példa erre a tusfürdő megszaggintása és hangos "böeeeeeee" kinyilvánítása, persze összevont szemüldekkel!!!

Többen (egyen) szóltak Apának, hogy nem ír rólam semmit mostanában. Apa most szólt nekem, hogy bocsánat, és gyorsan pótolja is hanyagságát. No azért, a végén még kénytelen leszek gyógyító célzattal vállonharapni, abban nagy vagyok! :-)

Naszóval: a múlt hét óta megüresedett az emeletre vezető lépcső alja (előtte valami nagy masina volt ott, Anya szerint "szárítógép", hangos és forró, de jól lehetett tekergetni minden gombját, és ha ügyes voltam, lámpát is gyújtott, sőt, néha valami forgó-tekergő izé is volt benne). Most nagynagy hely van alatta, tettek be nekem szivacsokat, kisplédet, párnákat, úgyhogy most amikor csak tehetem, ott bunkerozok. Csak az a baj, hogy mostanra mindenki odaszokott, Anya, Apa és Vivi is elfoglalja a helyemet, alig férek oda, pedig az az enyém! :-(

Egyebek között elmondhatom még, hogy szüleimet sírba kergetem a rapszodikus táplálkozásommal, néha befalok bármit, amit adnak, néha meg csak csipegetek, viszont ilyenkor cserébe remekül tudom kiadni a pofazacsiban összegyűjtött többkanálnyi spenótot vagy más dekoratív cumót. Anya persze ennek nagyon örül, úgy, mint a reklámban, hogy "végre összerondította az én szememfénye a ruháját, végre megint moshatok, már alig vártam!". Na jó, talán nem annyira, "van, akinek nem lehet a kedvére tenni..."

Ja, talán már nem nagy dolog, de rengeteg fogam van, talán még a szemfogakat várom, aztán teljes lesz az arzenál, lehet marcangolni a többieket (na jó, Zoét nem fogom, mert ő kicsi, büdös és szőrös, és bár galamblelkű, de tutira visszaharapna!).

Egyelőre ennyi jut eszembe, ha történik valami, majd írok, ne féljetek!

Történt pediglen tegnap, hogy meguntam gyermeki fürjeimet, melyeket születésem óta viseltem. Szép-szép a hosszú haj, de hát ugye a hippi- és grudge-korszak elmúlt, és megint itt az örök férfihajdivat: a rövid haj!

Szomszédunkban szerencsére kedves fodrásznéni lakik, aki felajánlotta, hogy levágja a hajamat. Anyukám nagyon büszke volt rám, mert csak nagyon néha húztam el a fejemet, csak ha már a fülemet éreztem veszélyben :-)

Most lassan már fölkelhettem szerintem, ilyenkor szoktam mindenféle produkciót bemutatni, a múltkor Anya arra ébredhetett, hogy fent ülök az éjjeliszekrény tetején, és tapsolok a magam szórakoztatására. De volt már olyan is, hogy csak heverésztem a kiságyamban, és beszélgettem a takaró mintaállataival.

Ti mit szoktatok csinálni ébredés után, de pelenkázás előtt?

Ma ellátogattunk kedvenc és egyetlen nagynénémékhez. Sok szépet és jót cselekedtem, többek között:

1. megtanítottam rokonságomat, hogy ha felmegyek vagy lemegyek a lépcsőn, azért taps jár.
2. a konyhában sülő oldalast oldalasízű chips-szé változtattam a sütési hőmérséklet kismértékű megemelésével, melyet a sütő előlapján található tárcsák véletlenszerű, ám maximális kitérítésével foganatosítottam.
3. a hazafele úton lubickolásig leizzadtam, miközben félórás szundimat töltöttem. Ezen felbuzdulva rávettem Apámat, hogy vegyen a vezetőülésbe, itt először letéptem pár felesleges dekorációt, majd Anyám napszemüvegét hajtottam karikába. Jólesett!

Most éjfél van, és horpasztok, mint a süni az odujában vagy vackában vagy mije van neki...

...hogy immár sokadik tiplimet (értsd: nem túl nagy testfelületet fedő, nyolc napon belül gyógyuló múlandóság) szereztem be az arcomra, amikoris a teraszon sétálgatva rohangálva ráestem a ruhaszárító/napernyőtartó állványra, melyből fakadóan arcomból kifakadóan remek horzsolásom lett.

A látványt már csak tetézte, hogy Idesanyám uccu bekente piros fertőtlenítővel a sebet, amitől legalábbis feketelábú indián lettem arcilag.

Sebaj: nem ez az első, sajnos nem is az utolsó!!! :-)

Ma úgy döntöttem, hogy elindítom saját különbejáratú blogomat, dokumentálandó eddigi és jövőbeni épülésemet. Nem utolsósorban teszem ezt azért, mert bár még csak másfél éves vagyok, de annyi minden történik velem nap mint nap, hogy azt szüleim és tesókám úgysem tudja megjegyezni. Ne lepődjön meg senki, ha blogomat három írnokom fogja vezetni, én csak generálom majd az eseményeket :-)

Lássatok hát csodát, így készül egy kisgyerek naplója a 21. század elején!

Kelt: 2007. augusztus 1., Zsámbék, Pest megye, Magyarország, Európa, Föld, Naprendszer, Tejútrendszer, Világegyetem, meg minden.

Aranyi Ákos, élet- és pályakezdő